Amennyiben kijelentjük és egyetértünk abban, hogy Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin egy erőfölényében bízó agresszor, Ukrajna pedig az áldozat, akkor ez utóbbi megsegítése honvédő háborújában, tisztességes és igazságos hozzáállás a demokratikus államok részéről.
Kétség sem fér hozzá, hogy a segítségnyújtók, a borzalmas történelmi tapasztalatok alapján (lásd a második világháborút), maguk is érdekeltek a nagy nehezen kialakult európai status quo megőrzésében az orosz agresszióval szemben, de nem kötik ellentételezéshez támogatásukat.
Donald Trump hatalomba való visszatérése utáni nyilatkozatai, intézkedései az erőfitogtatás jegyében, új helyzetet teremtettek, előtérbe került az erő politikája.
Európa nagy részén ma az az uralkodó nézet, hogy Washington már nem „szövetségese” az EU-nak, csupán „szükséges partnere”.
Különösen érvényes ez a megállapítás a NATO-val, illetve az orosz-ukrán háborút lezárandó béketárgyalásokkal kapcsolatban.
Az elfogadható érvelés Trump részéről, hogy az Észak-Atlanti szövetség megállapodása szerint, a tagállamok a bruttó hazai termék (GDP) 2 százalékát fordítsák védelmi kiadásokra.
Az öt százalékot, amit erőltet, az Egyesült Államok, amely a legtöbbet költ a hadseregére, még ő sem teljesíti. Bár 2023-ban 2,3 százalékos növekedést könyvelhetett el az előző évhez képest, ezzel elérve a 916 milliárd dollárt, vagyis GDP-je 3,4 százalékát.
Az az álláspontja, hogy orosz támadás esetén nem fogja megvédeni azokat a NATO-tagállamokat, amelyek elmaradnak a vállalt kifizetésekkel, nem elfogadható.
Különösen visszatetsző, mondhatni maffiatempó, ahogy brutális mennyiségű ásványkincset, 500 milliárd dollárnyi ritkaföldfémet követel Trump a bajban levő Ukrajnától a támogatásért cserébe, még akkor is, ha nem lévén más választása, Zelenszkij beleegyezik ebbe.
Kíváncsi vagyok, Putyin milyen engedményre lesz hajlandó Ukrajnát illetően, vagy Jalta után 80 évvel megkezdődik a világ Trump szerinti újrafelosztása”?
Lakatos P.
