A Hubris-szindróma azoknál a személyeknél jelentkezik, akik személyisége jelentősen megváltozik negatív irányba amikor vezető beosztásba kerülnek, illetve amikor a társadalomban olyan pozícióba jutnak, ami hatalmat biztosít számukra. A vezetéssel foglalkozó szakirodalomban a Hubris-t (ógörögül Hybris), úgy határozzák meg, mint a túlzott magabiztosság, a túlzott ambíció, az arrogancia és a büszkeség veszélyes elegye, amely a jóindulatú tanáccsal és a kritikával szembeni megvetéssel párosulva azt eredményezi, hogy a vezetők jelentősen túlbecsülik magukat, képességeiket. Amennyiben a hubrisztikus vezetés ellenőrizhetetlen és kontrollálhatatlan, intézmények tekintélyét áshatja alá.
Ilie Bolojan politikai karrierjét elemezve megállapítható, hogyan módosult fokozatosan személyisége, miközben városi, majd megyei tanácsosból kezdeményező, javaslatokra nyitott, elismert prefektus, később a bihari partnerek segítségével kormányfőtitkár lett. A törés, a „színeváltozás” akkor következett be, amikor Nagyvárad polgármesterének választották. Dicséretére legyen mondva, az igazsághoz tartozik, nem lett belőle „helyi báró”, vagyis olyan személy, aki fontos köztisztséget visel és hatalmát jogtalan haszonszerzésre használja.
Viszont jól kigondolt stratégiával, az írott és elektronikus sajtó segítségével, nagy mennyiségű közpénz látszólag törvényes felhasználásával sikerült magát az európai uniós források felhasználása úttörőjének, bajnokának beállítani. Ami igaz, igaz, volt néhány jó ötlete, de a sietség, hogy elsőként díszeleghessen, sokat rontott a végkifejleten. Amennyiben beszámítódna az uniós finanszírozású projekteknél kiszabott közel 17 millió eurós szankció, pénzügyi korrekció formájában, a szabálytalanul elnyert munkálatok miatt, valamint a nagyváradi adófizetők pénzéből kifizetett 2,6 millió lej, a polgármesteri hivatal „házi cégei” által rosszul kivitelezett munkálatainak (Gomba domb) ismételt elvégzéséért, a példák sora folytatódhatna, a mérleg már nem is olyan ragyogó. Az a mód, ahogyan Ilie Bolojan viszonyul az ellenzéki helyi tanácsosokhoz, tökéletesen igazolja a Hubris-szindróma jelenlétét nála. Azokban a helyzetekben, amelyekben a helyi ellenzéki tanácsosok, valamint a jogaikban sértett nagyváradi lakosok, más lehetőségük nem lévén, bíróságon keresnek jogorvoslatot és az elsőfokon eljáró hatóság, szekértő bevonásával, kétséget kizáróan megállapítja igazukat, az önkormányzat jogászai a főnöknek megfelelni akarás kényszere által vezérelve, fellebbeznek. Így húzzák-halasszák az ügyet, hogy végleges elmarasztalás esetén, elévülés miatt ne lehessen senkit kárpótlásra kötelezni.
A bólogató Jánosokkal és engedelmes beosztottakkal, akik nem mernek ellentmondani, körülvett Bolojan végletekig erőlteti saját elképzelései végrehajtását. Ebben kezére játszik a helyi liberális tanácsosok feltétel nélküli közreműködése, akik a kötelező pártfegyelem címén minden ötletét megszavazzák. Ezen elképzelések egy része később nem valósul meg (lásd Nyugati Szövetség, ami még a törvényes beíratásig sem jutott el), más része már induláskor látható, hogy kivitelezhetetlen, illetve veszteséges, mint a nagyváradi légitársaság létrehozása. A fontos kizárólag az, hogy a hírek minél gyakrabban Ilie Bolojanról szóljanak.
Lakatos P.
